Nem hiszek benned, szőke herceg - Inkább nagy kanállal eszem az életet!

Nos, tartozom magamnak egy vallomással: én már nem várom a szőke herceget. Lassan, de biztosan eljutott az agyamig az a tény, hogy amit keresek, nem létezik. Egész eddigi életemben én voltam az a lány, aki kétszer meggondolta, kivel áll szóba, nehogy csorba essen a nagybetűs női büszkeségén, nehogy bárki a szájára vehesse, nehogy a méltóságának zománca lepattanjon. Tartogattam a testemet és a lelkemet, nem bonyolódtam egyéjszakás kalandokba, hittem a szerelemben, a hűségben és az ígéretben. Kész voltam fejleszteni magam - testileg, szellemileg és lelkileg egyaránt -, hogy méltó lehessek egy olyan társra, amilyet megálmodtam magamnak.

Rengeteg kalandról mondtam le a tisztaság oltárán. Persze, nem azt mondom, hogy egy apácazárdában töltöttem az egész életemet, de úgy gondolom, teljesen normális és egészséges viszonyaim voltak, és nem tévesztettem szem elől a célomat, hogy megtaláljam, akit nekem szánt az ég. Adtam esélyt alacsonynak, magasnak, vallásosnak, ateistának, jóképűnek, jótestűnek, elhízottnak, okosnak, gyakorlatiasnak, elveszettnek, kedvesnek és bunkónak, egyszóval MIN-DEN-KI-NEK. És tudod mire jöttem rá? Nem kaphatok meg egy embertől mindent.

Aki kedves volt, az rossz volt az ágyban, aki jó volt az ágyban, az nem szólt hozzám ágyon kívül. Aki kedves volt és az ágyban is jó volt, az félt az elköteleződéstől - vagy nem volt humora, vagy nem szeretett dolgozni, vagy nem vált le az anyjáról. Vagy csak egyszerűen nem én kellettem neki, ilyen is volt.

Persze, én meg naiv voltam, mint egy kislány. Azt hittem, megkaphatok mindent, amit csak szeretnék, ha kellően "jól" viselkedem, ezért aztán éveken keresztül azzal hitegettem magam, hogy minden, ami velem történik, kizárólag annak a következménye, hogy én nem vagyok elég jó. Nekem kell változni, formálódni, fejlődni, kiérdemelni azt, amire vágyom. De már nem így gondolom, pontosabb csak részben. Tudom, hogy ez nagyképűen fog hangzani, de szerintem a munka nagy részét már elvégeztem. Okos vagyok, vicces, jól nézek ki, és helyén van a szívem, vagyis kifejezetten megérdemelném, hogy boldog legyek, mégsem találtam meg az emberem.

De már nem is akarom.

Nem, nem dacolok, nem vagyok mérges vagy dühös. Voltam. Sokáig, vigasztalhatatlanul. Passzív-agresszív voltam és sértődékeny, de már nem vagyok. Mert egy dolog biztosan megváltozott azóta: bedobtam a tűzbe az erkölcseimet. Ez nem azt jelenti, hogy éjszakai bárokban fogok pörögni a rúdon pénzért, de nem fogok többé olyan szabályok szerint élni, amelyek nem tesznek boldoggá, csupán arra kárhoztatnak, hogy a kispadon ülve nézzem végig, ahogy eltelik az életem. Nem. Ez az én életem, és én élményre, emlékekre, illatokra, érintésre és társaságra vágyom.

Már belefér, hogy akár több pasival is randizzak, amíg valamelyikkel komolyabbra fordul a dolog. Miért is kéne elhajtanom az összes többit valaki olyanért, akiről nem is tudok még semmit?

Bevallom, korábban mindig így csináltam. Ha csak egyszer is találkoztam valakivel, akkor az összes többi próbálkozónak őszintén elmondtam, hogy bocsi, épp ismerkedem valakivel, most nem tudnék rád figyelni, úgyhogy szia. Hát, ma már megtanultam többfelé figyelni, mert az van, hogy marhára senkit nem érdekel, mit csinálok, amikor aktuálisan nem vele vagyok. Ezt is nehezen emésztettem meg, mert aki engem érdekel, az minden téren érdekel, és azt gondoltam, hogy ezzel mások is így vannak. De túl a harmincon már van bőven tapasztalatom, amiből átlagot számolhatok, és ez alapján kénytelen vagyok levonni a következtetést: gondoskodj a saját boldogságodról, mert ha arra vársz, hogy más tegyen boldoggá, örökké ki leszel szolgáltatva.

Forrás: she.hu